2026. május 8-9. között rendezték meg a tavaszi PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivált, melynek a Három Holló és a Petőfi Irodalmi Múzeum adott otthont. A pénteki napon olyan jeles nemzetközi szerzők beszélgetésein kívül, mint Wojciech Tochman és Arne Dahl, multimediális szövegperformanszoknak is szemtanúi lehettek a programokon résztvevők.
A 2026-os tavaszi PesText első programja a Flash in Translation című improvizatív performansz volt. Az előadás a május 6-7. között tartott nemzetközi szakmai workshop során megmunkált rövidprózákból épült fel.
A workshopon a V4-es országok szerzői gondolkodtak közösen a flash fiction, vagyis a nagyon rövid, sűrített próza műfajáról
és a nyelvi játékok angol nyelvre fordításáról. Az előadást a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor hallgatói hozták létre.
Az előadás során a színészek az egész testüket felhasználták a szövegek megmunkálására. Moskát Anita Anatomy of the City – Egy város anatómiája című prózájában egy település tárult elénk. Tornyos épületei, gyárai fel-le mozogtak, az utakat és a különböző lakóházakat körbesétáló emberek teremtették meg.
A centrifugális mozgással a szövegben megjelenő kilátástalanságot jelenítették meg.
A város megelevenedett és magára hajlította lakosait. A novella szövegét egy külső, számukra láthatatlan narrátor olvasta fel, és a színészek improvizációjukkal azonnal reagáltak rá. A megzabolázhatatlan, antropomorf alakot öltött város végül az enyészetté vált, erre reflektálva az utolsó képekben a színészek mozgása megfagyott. Nicol Hochholczerová Mother Nature – Anyatermészet című novellájában másfajta nyelvi és vizuális játékkal találkozhattak a nézők. A színészek közül hárman székekre ültek le, a negyedik szereplő középen foglalt helyet. A középső színész testét, kezeit a mellette lévők élő bábként használva mozgatták. Egy látszólag kívülálló személy a színpad jobb oldalán olvasta fel a szöveget, figyelemfelkeltő röplappá sűrítve a környezetvédelemről és lemondásról szóló novellát.
A narrátor és az élőbáb mozgatói között párbeszéd jött létre: reflektáltak a novellában elhangzottakra,
megismételték egyes elemeit, néha megálltak és közösen kántálták a következő sorokat: „We all should connect with nature now.” („Most mindannyiunknak kapcsolatba kellene lépnünk a természettel.”)
Ezt követően egy lírán alapuló multimediális előadást is megtekinthettünk. A Városi erdők öt kortárs költő, Katarína Kucbelová, Kateřina Rudčenková, Bianka Rolando, Ladik Katalin és Horváth Florencia, György Andrea hegedűművész, valamint a Makró VJ vizuális művészpáros előadásában valósult meg. Szalay Henrietta, az est moderátora egy közös, álomszerű utazásra hívta a nézőket a városi erdőkben. Az előadás különlegessége az volt, hogy
a cseh, szlovák és lengyel szerzők magyarul még meg nem jelent szövegeit friss fordításban hallhatták a nézők.
A zenei aláfestés mellett a szövegek felolvasása közben hétköznapi tárgyak, kövek és növények mikroszkopikus felvételeit vetítették a falra. A versperformansz hasonló toposzok mentén épült fel, mint a Flash in Translation előadás: helyet kaptak benne a városi és természeti képek, valamint a lemondás is.
A versek helyszínei és motívumai összekapcsolódtak, némelyek párba rendezhetőek voltak.
Bérházakban jártunk, védelmező ajtók mögött, cellákból néztük a kopogó esőt. Horváth Florencia versében férfivá változott Budapest, akit nem lehetett megszelídíteni. Ladik Katalin pörgős hangverseivel a metrók forgatagába, mesebeli motívumok közé kalauzolt el bennünket. Katarína Kucbelová az időjárás szélsőségeit ragadta meg: „a felmelegedés szagokkal / mérhető / a tizenkét fok illatos / fel nem olvadt maradékai az orientációnak”.
Az előadásnak meditatív hangulatot adott az, hogy a szerzők az anyanyelvükön olvasták fel a szövegeiket,
így a nézők először egy ritmusos, mantraszerű szövegfolyamként tapasztalták meg a verseket, melyek később a fordítás meghallgatásával nyertek teljes értelmet.
A délután folyamán Wojciech Tochmannal Mintha követ ennél című kötetéről (Kalligram Kiadó, 2026) a mű fordítója, Danyi Gábor beszélgetett. A beszélgetés lengyel nyelven folyt, a résztvevőket tolmácsgéppel segítették a megértésben. Tochman a lengyel irodalom kiemelkedő képviselője, könyvei a háborúk elszenvedőiről szólnak.
A Mintha követ ennél a boszniai népirtás lezáró szakaszát ábrázolja a túlélők szemszögéből, főszereplője egy antropológus nő,
aki segít a túlélőknek elhunyt szeretteik csontjait felkutatni. A szerző egy ideig újságíróként is dolgozott. Jelenleg Kelet-Ukrajnában él, és a következő regényéhez gyűjt anyagot. Danyit az érdekelte, hogy miért határolódott el Tochman az újságírástól, illetve mi a különbség szerinte riporter és újságíró között. Tochman elmondása szerint
inkább riporterként szokott magára hivatkozni, az újságíró megnevezés számára túlságosan összefonódott a propagandagépezettel.
A riporter munkaeszközei hasonlóak egy szépíróéhoz; véleménye szerint ez a fajta szerző tulajdonképpen dokumentarista prózát ír, szövegei igazi emberekről és igazi emlékezésről szólnak. Egy riporter bármit megtehet, működhet terapeutaként és újságíróként is, de legfőképpen embernek kell maradnia, emelte ki az írói felelősséget: „Minden könyvem kétszeres, háromszoros vizsga azok előtt, akikről írok.” Danyi a kezdeti hatásokról kérdezte Tochmant, aki az
első riporteri munkáját említette, amikor huszonhárom évesen egy humanitárius konvojjal Boszniába utazott.
Kiszakadt az addigi biztonságos közegből, megtapasztalta a háborús szenvedést. Ez ihlette regényeinek fő toposzait, a népirtásokat és a háborúk utáni túlélés lehetőségeit. A szerző minden regényéhez rendkívül alapos terepmunkát végez, a Mintha követ ennélt tíz évig írta, bár először csak egy riportot szeretett volna készíteni belőle. Ez akkor változott meg, amikor az egyik terepmunkája során találkozott egy antropológus nővel, aki sírokat exhumált. Akkor tudatosult benne az élők felelőssége a halottjaik felé, és eldöntötte, hogy regényt ír a délszláv háború túlélőiről.
Tochman szerint mindenről szabad írni, csak az a fontos, hogyan dokumentálják.
Kiemelte, hogy ha a terepmunka során szexuális erőszakot elszenvedett nőkkel beszélget, mindig jelen van egy női tolmács is. Nemcsak azért, hogy a nyelvi korlátokat áthágja, hanem, mert nem tudja elképzelni, hogy ilyen intim kérdések közvetlenül az ő szájából hangozzanak el. Fontosnak tartja emellett, hogy az interjúalany vezesse a beszélgetést, ő határozza meg az irányát, és arra egy számára komfortos helyen kerüljön sor. Tochman stílusát sokan szikárnak és minimalistának tartják; az író kifejtette, hogy azért ír így, mert
a tényfeltáró irodalomban mindenekelőtt az a fontos, ami a szavak mögött rejlik.
Ezzel kapcsolatban megemlítette a borítón látható csontvázat is, mely a halottak csontjain kívül mélyebb jelentéstartalommal bír: „A csontok a nyelvünk metaforái” – a szikár mondatok csak egy vázat adnak a szövegnek, mögéjük kell látnunk a mélyebb jelentést. Danyi zárásképpen arról kérdezte Tochmant, mit gondol, van-e remény, újra lehet-e építeni a világot egy szörnyűség után. Tochman bizakodóan tekint a jövőbe, szerinte igen, lehetséges, de mi, emberek vagyunk ezért a felelősek.
A nap utolsó eseményeként Arne Dahl svéd krimiíróval Cserháti Éva beszélgetett. A szerzőnek számos regénye jelent már meg magyarul, legutóbb a Berger-Blom-sorozat utolsó kötete, a Jégzajlás az Animus Kiadó gondozásában. Cserhátit elsőként az érdekelte, hogyan döntött az eredetileg szépírással foglalkozó Dahl mégis a krimi műfaja mellett.
A szerző kifejtette, hogy egy nagyobb írói blokk elől menekült a műfajba, megtetszett neki, hogy mérnökileg összerakott,
melyben lehet az egyik pillanatban komoly, a másikban humoros, ironikus is. A szerző neve eredetileg nem Arne Dahl; Jan Arnald ezt álnévként találta ki azért, hogy legyen két különböző életszakasza. Emellett meg szerette volna védeni krimiíró énjét a posztmodern, egyetemi, kritikus közegtől. A beszélgetés kitért a skandináv krimi meghatározására. Cserháti arról kérdezte Dahlt, hová tud fejlődni ez az alműfaj, és mennyire van marketingjellege mostanában. Dahl arról beszélt, hogy
ő a műfaj mozgalmának közepébe csöppent bele, és azóta nagyon sok minden megváltozott, hogy ő elkezdett krimiket írni,
akkor még csak évente harminc, most viszont hatszáz új krimi jelenik meg a piacon. Nem utasítja el azt, hogy sokan a címkét marketingfogásnak tartják, viszont picit néha kellemetlennek érzi, hogy ezáltal egy mozgalom részévé vált. Amíg ez nem megy a kreativitása rovására, nem gondolja úgy, hogy különösebben korlátozná. Ami pedig a jövőt illeti,
szerinte a krimi át fog alakulni, új hullámok jelennek majd meg, de eltűnni sosem fog.
A műfaj ősrégi, az emberi élmények kibontakoztatására vezethető vissza, a civilizáltság és a barbárság harca mindig is érdekelni fogja az embereket.
PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál, Három Holló és Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2026. május 8.
A fotókat Vörös Dóra Rebeka készítette.
